2x100

2016. december 16. 12:58 - Sárkánylovasok SE

- Edzésnapló Maryann tollából -

Mikor megemeltük a kitörések számát olyan 4x40 körülire, akkor írtam, hogy ezt már érzik a combjaim.

Most, hogy idén ősszel már másodjára csináltam 2x100-at, van azért izomlázam - fenék, comb. Tüdővel jól bírom (főleg, hogy tegnap nagyon jó tempóban, lassan nyomtuk le; valahogy a "sietősök" nem jöttek edzésre), a combom kezd égni az első kör vége felé, s a második kör felénél kezd tiltakozni, hogy na ennyi elég is volt már. A két kör között megint ittam a kreatin-foszfátot, s megint megvolt a 'kis drogos' érzés, amiről már írtam korábban. Utána, mostmár csak otthon, a már említett fehérje és BCAA (továbbra is nagyon finom, most már ilyet fogok újravenni, nem szójafehérjét).

Zsolt (és még sok más ember) mindig azt mondja, hogy fejben dől el, mit és mennyit tudsz megcsinálni (s ez a minőségre is igaz). Nos, én ugye tavaly csináltam meg először a 200 kitörést, úgyhogy jól megfigyelhetem a változásokat. Tavaly inkább arra mentem, hogy meg tudom-e csinálni végig, hogy megállok-e (sosem!), vagy fáj-e a térdem, akármim. Csak akkor hittem el teljesen, hogy képes vagyok erre, amikor már megvolt. (S amikor a gipszlevétel után visszamentem edzeni, mintegy pihenten rögtön 1x120-at vagy 140-et csináltam, ahogy a csapat többi része...! Ez nagyon menő, s akkor természetesnek gondoltam és most rökönyödtem meg rajta, ahogy visszaemlékeztem:). Zsolt semmit nem szólt, csak hagyta! Büszke voltam/vagyok, hogy ilyen hit és bizalom irányul(t) felém...!)
Azt kell, hogy mondjam, hogy idén sokkal inkább a minőség van előtérben, s nagyrészt mindkét térdem egy icipicit hozzáér a talajhoz (ami ugye a végső cél: minden egyes kilépésnél a másik térd a talajon...). Nagyrészt=~60-70%. Az a trükkös az egészben, hogy ha a vége felé "feladom", hogy 'na akkor most tízet úgy, hogy kicsit feljebb van a térd és nem igyekszem annyira', "nem esik jól"...! Nem esik jól, igen.
Csalásnak érzem.

Többször eszembe jutott tegnap, hogy mi a célom ezzel a sok kitöréssel: ha csak túlélni, akkor sosem lesz igazán izmos combom, újra jó fenekem, s akkor minek vesztegetem itt az időmet. Ha pedig szeretnék jó is lenni benne (ezt a hozzáállást sokat gyakoroltam nyáron), akkor pedig kicsit hadd szenvedjek meg, hadd dolgozzak meg a célért. A fizikai fájdalom elmúlik, a fehérje utána jólesik, s mivel szabályosan csinálom, a térdem és minden alkatrészem csak erősödik. Ez a gondolatmenet szokott átsegíteni egyrészt a kitöréseken, főleg a második kör közepén-végén.

Másrészt pedig ez egy mozgó meditáció. Tegnap újra sikerült annyira belelazulnom - köszönhetően a csapat lassú tempójának és egyszerre légzésének, lépésének, ritmusának -, hogy "kiestek" részek. Nem számolom sosem, hol tartunk (Zsolt is kínaiul egytől tízig számol csak; ez is egy ismétlődés, mintegy mantra), de akkor is tudom, hogy "hiányoznak" tízes részek. Tegnap néha tudatosan ezen a földi szinten kellett tartanom magam, magamban beszélnem magamhoz, hogy ne "szálljak el". Kicsit mintha feloldódtam volna az egészben, s mintegy meg is ijedtem néha, nehogy fizikailag elrepüljek, felemelkedjek a talajról. Ez az érzet pár másodpercig tart (vagy percekig?), s bár hallom a számolást, látom a többiek lábát, mindez csak háttérként van jelen.

Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi erősítést pszichológiai szempontból elemzek majd...!
De hát...: mindennek eljön az ideje. :)