Jelen lenni

2017. január 01. 14:49 - Sárkánylovasok Harcművészeti Egyesület

- Edzőtársunk, Alexander tollából -

A lélekjelenlét annyit tesz, hogy jelen vagyunk testben-szellemben-lélekben, itt és most. „Carpe diem! Élj a mának”- tanítja a latin közmondás. Bölcsen.

Amikor lélekben nem vagyunk itt, kivonjuk az energiáinkat a mából. Azt érezzük, hogy az élet csak úgy zajlik, történik velünk, nem vagyunk urai a helyzetünknek. Mindez lehet időleges, de sok olyan esetről hallottam már (az én történetem is ilyen), amikor a személyiség (a lélekkel együtt) a múltban tartózkodik, a jövőtől szorong vagy a „lehetne” után sóvárog.

Ilyenkor a mostani életünket egy életlen, homályos lencsén keresztül látjuk. Lehet, hogy meg van az eszünk, szociális képességünk ahhoz, hogy - jól szocializált társadalmi lényként - megfelelő iskolákat járjunk ki, jó társadalmi pozícióba kerüljünk, viszonylag jó munkahelyünk, elegendő pénzünk legyen, sőt elnyerhetjük álmaink szép hercegnőjének, szőke hercegének kegyeit is.

De vajon tudunk-e valóban örülni, tudunk-e őszintén szeretni akkor, ha nem is vagyunk jelen, tudatunk máshol jár?

Koordinált mozgást igénylő tevékenységeknél (ilyen a harcművészet, a tánc) nagyon jól észrevehető a jelen fókusz hiánya: minél inkább nem vagyunk jelen, mozgásunk annál inkább szétesik, kiesünk a ritmusból, pontatlanná válnak a mozdulataink. Természetesen mindez lehet pillanatnyi fáradtság, nagyobb stressz hatás eredménye is, de ha a jelen fókusz életvitel szerűen hiányzik belőlünk, akkor a szétcsúszottság az egész életünket eluralhatja. Ha ez az állapot hosszú ideig - több hónapig vagy akár évekig - fennáll, akkor lehet arra gyanakodni, hogy a mélyben komolyabb, eddig még feltáratlan, a múltba visszahúzó okok húzódhatnak, amelyek természetesen nagyban függenek az egyén személyes életútjától, lelki, családi mintázataitól.

Ha a személyiségünket (vagy annak egy részét) korábban olyan sérelmek, traumák érték, amelyet a lelkünk nem tudott feldolgozni, akkor részben vagy akár teljes mértékben leragadhatunk a múltban, esetleg úgy, hogy eleinte erről nem is veszünk tudomást.

Ilyen sérelem lehet az, ha kiskorunkban nem kaptunk elegendő szülői figyelmet, szeretetet, megszakadt a közeledés édesanyánk, édesapánk felé, vagy olyan veszteségélmény ért bennünket korábban, amelynek fájdalmát nem voltunk képesek feldolgozni.
A trauma fájdalma leblokkolja az érzelmi energiákat, de a túlélés ösztöne ugyanakkor sokszor tovább lendít bennünket, hiszen élni kell valahogy. Ám a feldolgozatlan érzelmi fájdalmak erős mágnesként vonzzák vissza a fókuszt a „tett színhelyére”, a múltba, oda, ahol megsérültünk. A folyamat nem tudatos, emiatt nehéz (de nem lehetetlen) tetten érni, illetve a mélyen meghúzódó problémákat orvosolni

Bert Hellinger német pszichológus és család-, rendszer-állító, módszertanát használva - családfelállítások alkalmával - térben is jól látszik, ha az ember részben vagy teljes mértékben elakadt a múltjában. Ilyen esetekben a személyiség (vagy a személyiség egy része, pl. az ember gyermekkori önmaga) láthatóan odakötődik egy korábbi traumához, fel nem dolgozott gyászhoz, vagy révetegen kinéz saját életéből és nem lát, nem érzékel senkit és semmit maga körül.

A család-állítás, rendszer-állítás azt mutatja meg, mi van a lélek mélyén és nem azt, hogy a társadalmi szerepeinket hogyan használjuk a hétköznapjainkban: lehetünk aktív társadalmi lények, de sosem leszünk igazán jól, nem leszünk boldogok akkor, ha a lelkünk mélyén lefagyás, bennünk és körülöttünk pedig érzelmi káosz van.

Látványosan megpróbálhatunk túllépni a múlton, de ha ott nincs rend, akkor a jelenben sem lesz az, és a nyíl mindaddig visszafelé fog mutatni, amíg a régen lefojtott érzések felszínre nem kerülnek, és nem történik meg a feldolgozás, elengedés.

2013 nyarán Mesterünk azt jelezte felém, hogy úgy érzi, bajban lehetek, mert azt látja rajtam, hogy folyamatosan dekoncentrált vagyok. Akkor még nem is tudtam, mennyire igaza van. Az Orczy kertben - egy Zen tanítás nyomán - fél órát kellett mabo pozícióban állnom, közel vízszintes combtartással. Mindkét combomra feltettem egy-egy kavicsot, majd így vettem fel a mabo tartást. Ahányszor nem koncentráltam és leesett a kavics, annyiszor kaptam ütést kőrisfa bottal arra a combomra, amelyet nem tudtam uralni. A tanítás fájdalmas volt, emiatt dacos lettem, másnap a járás is nehézkesen ment. Ám két napig képes voltam arra, hogy friss elmével, fókuszáltan legyek JELEN, mivel az izomfájdalom folyamatosan visszahozta a fókuszomat a mába.

Mindez nagyon elgondolkoztatott arról, vajon hol is vagyok valójában: itt és most vagy valahol a múltban, elakadva. A következő években aztán szembesülnöm kellett mindazzal a meg nem élt agresszióval és lelki fájdalommal, amely folyamatosan visszarántott saját és családom/őseim múltjába. A szembesülés fájdalmasan és felszabadítóan katartikus volt és a folyamat még ma is tart.

Ám egyszer-egyszer most már megtapasztalom, mennyi minden zajlik le egy pillanat leforgása alatt bennem és körülöttem, itt és most: ahogy az őszi szél belekap az rozsdavörös lombokba, ahogy elszalad mellettem egy hosszú fülű, játékos kölyökkutya, pöttyös labdával a szájában, ahogy suhannak a felhők az égen, ahogy csivitelnek a madarak, ahogy beszélgetnek körülöttem az emberek a parkban. Mindez ugyanabban a pillanatban!

Jelen lenni, itt és most. JELEN lenni, arra figyelve, amit a szívünk JEL-ez. Kérdés, hogy meghalljuk-e a szavát…

Írta: Semler Alexander Günter, Tanácsadó

( Ha szeretnél többet megtudni a családállításról, jelezd nekünk elérhetőségeink egyikén, és segítünk felvenni a kapcsolatot a cikk írójával.)