Harci edzés újratöltve

2017. március 21. 19:48 - Sárkánylovasok Harcművészeti Egyesület

- Edzőtársunk, Modu tollából -

Úgy alakult, hogy el tudtam menni a legutóbbi harci edzésre. Egyszerre örültem és féltem. Örültem, mert már hónapok óta nem voltam ilyen edzésen, és féltem, mert harcin van esély arra, hogy szabad küzdelem lesz.

Nos, nekem az előbbivel vannak problémáim. Maga a félelem visszavezethető ugyan a sérüléstől, fájdalomtól való félelemre, de elsősorban a pszichés nyomás az, ami a legnagyobb problémát okozza. Ott áll veled szemben valaki, akit meg kéne ütni. Ezzel még nem is lenne baj, de neki szintén ez a szándéka.

Így hát elindul a 2 perc (átlag menetidő), és addig nincs megállás. Próbálkozni kell, keresni rést, ahol átférsz a pajzsán. Közben néztek egymásra, és ha másik arcán (aki amúgy a barátod) azt látod, hogy úgy néz rád, mint egy idegenre, sőt villog a "meg foglak ütni" felirat is a homlokán, az azért elég para. Nekem legalábbis. Ráadásul tudom, hogy az én arcomon baromira nem ez látszik, hanem az, hogy félek.

Ha a másikon félelmet látsz, az neked erőt ad, magabiztosságot. Ezt már tapasztaltam többször is. Ilyenkor könnyebb. De nem az a célunk, hogy könnyebb legyen.

Baromira frusztráló úgy kesztyűzni valakivel, hogy azt érzed, nem tudod megütni, bármit is csinálsz nem "jutsz át". Lassú vagy és kicsi, és gyenge. A tehetetlenség borzalmas. És plusszban a partnered ezt még ki is használja (hisz ez a dolga). Jön, jön, és jön. Kóstolgat, bontja a védekezésedet, folyamatos combosokkal elvonja a figyelmedet, majd ha már leesett a kezed, jön egy köríves fejre. Így megy ez.

Van, hogy a folyamatos nyomástól elkezdek hiperventillálni, sípolva veszem a levegőt egy-egy gyomros, vagy combos után. Aztán jön a sírás, és a hányinger. A hányinger nálam ilyenkor alap. Stresszhelyzetben szokott előfordulni, amikor olyan dolgon vagyok túl, ami nagyon nem volt ínyemre (átéltem már ilyet lovazás közben is - egy egy parásabb, pörgős vágta után, amikor megálltunk jött az ismerős érzés...)

Szóval a legutóbbi edzés is ilyen volt. A páros gyakorlásoknál Zsolttal voltam. Ez egyben jó is és "rossz" is. Az tudva levő, hogy mindig az fejlődik, tanul legtöbbet adott edzés alatt, aki vele van párban, viszont annak is fáj a legjobban. Valamit valamiért. Szeretek vele párban lenni - rögtön jelen vagyok, nem kószálnak el a gondolataim.

Szokásos testkeményítés, és páros technikák voltak terítéken. Ezeket szeretem.
Majd edzés végén jött a rettegett váltott páros küzdelem. Mindenki külön-külön 2 percet meccselt, közben Zsolt nézte (a többiekkel együtt) és segített, mondta mit hogyan, hol hibázunk, mi volt jó.

Zolival kerültem párba először (Ő régen járt hozzánk edzeni, de most külföldön melózik). Meg is lepődtem, mert amikor kiálltunk középre rögtön azzal kezdte, hogy ne verjem el nagyon. Nem tudtam eldönteni, hogy csak jófejségből mondta, vagy tényleg azt hitte, hogy olyan baromi jól bunyózhatok... Mindenesetre nem én vertem el őt, elég szarul ment. És a menet végén jött is a hányinger.

A második menetemben Mariannal voltam párban.
- Csajbunyó! - szólt Zsolt.
Itt már nem volt bennem para, csak óvatosság, meg rutintalanság. Vele azért könnyebb, mert konkrétan egy súlycsoport vagyunk, valamint pont a szünetben beszéltünk róla, hogy neki is visszajött a parája, így most elég nehéz. Szóval, ahogy már fentebb is írtam, az embernek könnyebb a dolga, ha látja a másikon, hogy fél. Így ez a menet könnyebben ment.
A 2 perc elteltével egyik férfi edzőtársunk meg is jegyezte, hogy ezt bármeddig elnézné még. Hiába... Férfiak. Imádják nézni, ahogy két nő csépeli egymást. :D