Nos, jelentem: eddig 100%-os a túlélési rátám a harci edzéseket illetően! :D

A keddi edzés menete:
- ugrókötelezés - nekem a kanapétól lila, dagadt és fájó kislábujjam (!!!) miatt mabo-ban súlyáthelyezés,
- nyújtás,
- medicinlabda-dobálás (50 jobb, bal és két kézzel),
- testkeményítés (külső-belső comb, váll, borda),
- különböző VICCES gyakorlatkák a medicinlabdát használva, pl. hason feküdj rá és számolj kínaiul 10-ig...! Annyira nem volt vészes, mint hittem elsőre, meg lehetett csinálni egész korrektül :) ,
- élő ring és kétperces menetek cipőben és kesztyűben, fogvédővel.

Mivel az eheti volt ebben a tavaszi félévben az utolsó harci, készítek egy kis elemzést a bennem lezajló változásokról az edzésen és edzésen kívül.

Végül is amit elvártam magamtól januárban: maximum kisebb sérülések, a helyzet megszokása (=meg akarnak verni, kezdj valamit ezzel) s jobban viselni a combosokat. Ezek mind teljesültek - megcsináltam.

Amit pedig még sikerült elérni, az nem igazán mérhető (nem mintha a fentiek azok lennének, de nyilvánvalóbbak, mint a most következők).

Edzésen:
Először is (szeretném azt hinni) a fájdalomhoz való hozzáállásom változott egy kicsit. Egy régi műtét óta rettegtem a fizikai fájdalomtól, aztán ez az edzésekkel egész szépen felülíródott az évek során. A fájdalom az egész része; "ettől érzed, hogy élsz" (=nem vagyok halott egy harcban). Talán valahol említettem már egy magamnak kitalált mantrát: minden fájdalom elmúlik. Sokszor használtam ezt - megéltem, hogy éppen húzódik, lila, dagadt, aztán elengedtem, hadd gyógyuljon. Eddig minden sérülésem nyom nélkül meggyógyult szerencsére :)

Ebből következik a második pont: a helyzetekbe való beleállásom is változott. Mivel erősebb a combom, mint fél vagy egy éve (bár még mindig rohadtul tud fájni egy vagy több kiváló combos betonkemény lábaktól), jobban bele merek menni abba, hogy megrúgjanak - akár egy sima edzésen, akár harcin. Ez persze korántsem azt jelenti, hogy überjó lábaim lettek, törhetetlenek s miegymás: csupán annyit, hogy már egy hangyányival kevésbé féltem őket.

Másrészt kedden és az azt megelőző harcin azt vettem észre, hogy elkezdtem a megoldásokat keresni a menetekben. Talán végre felülíródik az ösztönös pánik...?! Kezdeményeztem is, ÉN! Gondolkodtam kombinációkban - well: agy lefagy, system error, 404 not found stb. :D Szóval nem sok minden jutott eszembe, még mindig eléggé izgultam. Igazából irányítani akartam a meneteket (ÉN!), de elfelejtettem az eszközöket ehhez. Mindegy, kezdetnek ezt is jónak találom most, magamnak.
A kedvenc menetem az utolsó lett, a nagy és félelmetes K.-val (akinek a térde 2015 végén kéztöréses pihenésre ítélt egy kicsit)! Ő kb kétszer akkora, mint én, magas is, ergo: semmi esélyem. Most is orrba, fejbe vert sokszor, és persze idegesített. Viszont: részemről elmaradt a sírás emiatt (ez így viccesnek hangzik, de aki nevet, azt meghívom K.-val egy kétperces menetre, szerintem ő is benne lenne), a nagy, gyerekes ijedelem; jobban jelen voltam és a fájós lábaim ellenére próbáltam elugrálni az ütései elől. Ezt is miniatűr haladásnak vélem.

Edzésen kívül:
A fentebb említettek majd' mindegyikét megtalálni vélem a mindennapi életemben megfigyelt apró változások között.
Magabiztosabb lettem úgy általában.
Jobban odafigyelek, mi a jó nekem, s még kevésbé félek nemet mondani vagy megkérdőjelezni a környezetem dolgait, akkor is, ha nem értik (mert van ilyen, [még mindig] nagyon érdekes!!!).
Vettem egy (még egy) nagy levegőt, és újra elismertem, hogy minden, amit jelenleg az életemben látok és érzek, az én teremtésem - az én hozzáállásom, tetteim, gondolataim eredménye. M i n d e n. Tetszik, vagy sem. Voltam egy elég nagy hatású családállításon is áprilisban, és az, az edzésen megélt helyzetek és még némi biztatás E. és az edzőtársak-barátok részéről adta az újabb löketet: nézzek szembe azzal, hogy ha eddig tudtam ezt meg azt kérni, mintegy ártani magamnak s egyben segíteni magam, akkor KÉPES VAGYOK kiegyensúlyozott, nyugodt életet is létrehozni. A sok ötletet elkezdtem leírni, és sok év után újra megfogalmazni, pontosan mit is szeretnék. (Mert képzelegni és pontos képet alkotni egészen más!) Aztán: kérdeztem, magamban - az Istent, Főnököt, sorsot, ki hogy hívja. Ő pedig válaszol, tolja elém a lehetőségeket kifogyhatatlan mennyiségben. S én persze mindet akarom, most, egyszerre. Tobzódni bennük és elveszni a nyugalomban és nevetésben; élvezni, hogy én vagyok én. Szeretni ezt az egészet.
...s ezt a gondolatmenetet itt félbehagyom: úgyis jön majd az utókövetés pár hónap múlva egy hasonló poszt formájában. :)

Igazából az elmúlt pár hónap nagy tanulsága: nem azért "nem szeretnek", mert olyan vagyok, amilyen, hanem azért, mert nem önmagam próbálok lenni. Mikor laza, könnyed voltam s belülről mosolyogtam, mindig akkor kaptam életem legszebb bókjait, s akkor jöttek a sikereim.
Mert le lehetne élni az életem pontosan úgy, ahogy most van, csak akkor jönne az általam mindig is furcsállott mondás: "a történelem ismétli önmagát". (De miért?! Hát nem tanultak lelkek semmit...?!) Ez pedig ellenkezne azzal a világnézettel, mellyel már sok-sok éve élek perpill: mindig minden jobbá válik; előre, felfelé haladok-haladunk. Mélyen hiszem, hogy így van.

Forrás: maryannfights.blogspot.hu