Fogvédő és tánccipő (3. rész)

2017. február 07. 11:48 - Sárkánylovasok Harcművészeti Egyesület

Edzőtársunk tollából...

Az előző részért kattints ide!

A párját ritkító

Az ember sok tapasztalatra és fejlődésre tehet szert azzal is, hogyha "csak" egyedül táncol (sueltázik, vagy performanszokra készül), vagy formagyakorlatokat, erősítést, ügyesség / koordinációs gyakorlatokat végez. Ennek ellenére, úgy vélem, bármelyik mozgásforma mélységeibe igazából csak partner által juthat el.

(Azt hiszem eljutottunk abba a témakörbe, amit nem lehet áthallások nélkül olvasni. Ezért meg sem próbálok rendet tartani,
mindenki viselkedjék illően. :P)

Különösen igaz ez a kungfura és a társastáncokra, ahol a partner mozgatása egyértelműen mutatja az elsajátított ismeretek hatékonyságát.

A két lehetőség (egyedül vagy párban) azonos alapokból indul, de eltérő élményeket nyújt, és ha ehhez hozzávesszük a csoportnak a dinamikáját (még akkor is, hogyha konkrét interakció nincs mindenki között, csak egy térben mozognak), akkor azt hiszem, a társas élmények, fejlődési lehetőségek elég széles skáláját lefedjük.

Ezekről lesz szó a továbbiakban.

Full kontakt

A korábbi cikkekből is talán látható, hogy szándékosan inkább a partner szót használtam ellenfél helyett, mert ez inkább jellemzi az ember viszonyát a másikhoz. Táncban mindenképp (Isten óvjon attól a táncpartnertől aki szándékosan ellenünk dolgozik), és gyakorlás közben - még ha ez nem is egyértelmű - bizony a kungfuban is. Az technikai részletkérdés, hogy kungfuban a párod ellened van, de annak az a célja, hogy az elsajátítandó mozdulatot megtanuld és helyesen alkalmazd, tehát végső soron mégis inkább segít neked.

A következő megállapítás amennyire profánnak hangzik, talán annyira igaz is: a partner legelső tulajdonsága, amivel a mozgás során találkozunk, hogy van neki egy teste. Kaján vigyorral az arcunkon megjegyezhetnénk, hogy igen, sok férfi emiatt jár táncolni (vagy küzdeni), de lépjünk túl a gondolaton egy kicsit.

A gyakorlatban az előző megállapításnak van pár következménye, az egyik például, hogy a partnerek egymástól fizikailag nagyban különbözhetnek, ami kihat a tanult technikákra is. Például nem ugyanolyan magasra emelt kézzel és kezdő lendülettel fogunk megforgatni egy 150 cm magas, negyven kilós hölgyet, mint egy 190 cm magas, 70-80 kilósat. Vagy nem hajtogatjuk ugyanolyan fürgeséggel a karjaikat egy figurában, ha a húszas, vagy a hatvanas éveikben járnak. (Megjegyzendő, hogy néha egy tapasztalt idősebb táncossal sokkal jobb és könnyebb táncolni, mint egy fiatallal, aki ügyetlenebb. Igaz, utóbbi valószínűleg kellemesebb látványt nyújt, de akkor döntsük el, miért választunk partnert. :D)

Kungfuban hasonlóképp alakul a helyzet: egy rúgás, ami kimozdítja a 60 kilós ellenfelet, legfeljebb csak vigyorgásra készteti a 100 kilósat, illetve amelyik Qin Na technika jól működik egy kötött izmú/ merev ízületű emberen, abból egy hajlékony ellenfél még lazán kibújhat... Mindig mindenkin nem lehet ugyanazt a technikát ugyanúgy eladni, legyen szó küzdelemről, vagy táncról. Ne féljünk tehát újabb embereken kipróbálni tudásunk, mert csak úgy fogjuk látni, hogy mik azok, amik általában mennek, vagy sikerük inkább az egyéntől függ. :)

Maradjunk a banális kijelentések mellett. Ezeket nem ússzuk meg, mert kénytelen-kelletlen (?) ezekkel találkozunk, ha táncra, harcművészetre adjuk a fejünk. Íme a következő: a partnert meg kell érinteni. Sőt, a mozdulat szabályainak megfelelően fogni, emelni, dönteni, csavarni kell, még akkor is, ha nem szimpatikus, illetve akkor is, ha az.

Ez kungfuban ott nyilvánul meg, hogy a másik nem akar ütni, rúgni, nem forgatja a végtagjaid határozottan, ami által sem te, sem ő nem érzi úgy, hogy a dolog működne, és talán egyikőtök sem tanul az esetből. És ezzel most nem arra akarok kilyukadni, hogy nyugodtan cincáljuk szét a másikat, az ő érdekében. Éppen ellenkezőleg.

"Elegendő" fájdalmat okozni sokkal több odafigyelést igényel, mint túl keveset, vagy túl sokat. Ütésnél, rúgásnál a másik mozdulatán látszik, hogy mennyire esett neki jól vagy rosszul, a gyakorlottabb pedig szóvá is teszi (pl. "mehet még erősebben", vagy "kicsit kíméld a vállam, megrántottam múlt edzésen"). A Qin Na technikáknál pedig a másik úgyis felszisszen, összerándul, ha működik a technika. Ekkor tudjuk, hogy amit csinálunk az jó, ha sérülést szeretnénk okozni, akkor már csak a befektetett erőt/sebességet/stb. kell növelni.

Qin Na technika alkalmazása
(A képen: Balogh Zsolt és Zhang Shen mester)

És itt fontos a partner részéről az őszinteség, illetve a mersz: ha inkább megadja magát, csak hogy ne fájjon annyira, abból a másik sem tanul, és ő maga sem erősödik. Ha kitart egészen a küszöbig, akkor a másik technikája is javul, és a saját tűrőképessége is fejlődik. Vagy ha mégsem, akkor is jobban fogja tudni magáról, mi az a pont / helyzet amit még bevállalhat. Itt persze már a partnerbe vetett bizalomról is szó van: feltételezzük róla, hogy az "elegendő" foknál abbahagyja a gyakorlatot, és nem fog ok nélkül minket tovább abajgatni.

Hogy is van ez a táncban? A fizikai kontaktus hasonlóan kritikus része az egésznek, ráadásul valószínűleg állandóbb, mint egy küzdelem során. Illetve, bizonyos szempontból intimebb is, hiszen az érintésnek általában nem az a célja, hogy kárt tegyünk a másikban. Éppen ezért a táncnál a bizalom, illetve a másikra történő odafigyelés még több hangsúlyt kap. Miben nyilvánul ez meg? Például a tánctartásban.

A partnerek közötti távolság sokat elárul: ha nem bíznak egymásban, akkor távol lesznek egymástól, ami megakadályoz egy csomó forgatást, mozgatási lehetőséget, gyorsabb zene esetében pedig azt, hogy időben a megfelelő helyre érjenek, ha sok lépéses a figura. Ha túl közel vannak egymáshoz, és a táncnak nem célja az intimitás vagy a másik finom mozdulatokkal való irányítása (mint mondjuk a kizombában, vagy a "sensual" stílusokban), akkor pedig a felek szó szerint egymást gátolják a mozgásban... Így van ez a kungfuban is: sem túl messziről, sem túl közelről nem lehet jól harcolni.

A távolság mellett táncban pedig természetesen a kezek pozíciója, feszessége, ami még szintén mérvadó. Főleg a lányoknál, mert a kevésbé "full-kontakt" táncokban többnyire a kezük mentén fogják őket vezetni. A díszítésekhez, helyzetváltásokhoz laza kéz kell, a forgatásokhoz, helycserékhez pedig valamivel feszesebb, hogy erőkarként tudjanak működni, megkönnyítve a mozgást. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy érdemes az embernek magát végig lazán tartani, és kezeit (tenyerét, karját) csak akkor megfeszíteni, amikor az szükséges... kungfusok, ez ugye ismerős? :)

Még egy dolog az érintésről. Táncban a lány keze jellemzően vagy a fiú vállán/karján pihen, vagy a kezében. Ha már itt megfeszül, vagy minduntalan elveszi, elrántja a kezét, akkor a fiú nem fogja tudni vezetni. Ha túlságosan kapaszkodik, akkor meg a saját, illetve a partnere mozgását gátolja. Bulikon előfordult, hogy a lány egész egyszerűen elengedte, elvette a kezét egy-egy forgatásnál, aztán meg persze nézett, hogy most mi van. Erről a következő bekezdésben még szó lesz. Amire ki akarok még térni, az a fiúk dolga, ez pedig a kontaktus fenntartása. Ami azzal jár, hogy a lány kezét fogni kell (nem túl szorosan, mert akkor nem tudjuk forgatni), és bizony a lapockáján, csípőjén megtartani, megfogni, ha a figura úgy kívánja. Ezzel a legtöbb fiúnak általában nem szokott baja lenni, de ha lenne, akkor ugyanazt vegye figyelembe, mint a lányok: kontaktus nélkül nem lehet vezetni.

"Egy határozott talán"

Mind a kungfuban, mind a táncban a partnerek csak akkor tudnak együttműködni, hogyha az irányító fél határozott, a másik fél pedig hagyja "dolgozni", és a saját részére koncentrál. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy például ütés elöli kitérés gyakorlásánál a támadó fél határozottan akarja megütni a másikat, és nem csak előtte kalimpál, illetve a kitérő fél ne ugorjon félre azelőtt, hogy egyáltalán megtámadták volna. Mindkét félnek a maga dolgát kell végeznie, és azt jól, ellenkező esetben vagy nem lesz belőle technika, vagy esetleg sérülés követi.

Táncban ez az alábbiakban történik: ha a fiú nem határozott a mozdulatában, akkor a lány nem fogja tudni, hogy mit szeretne neki levezetni, és valószínűleg nem fog reagálni, pont ugyanúgy, mintha mondjuk csak kungfuban kalimpálna az orra előtt. Ha tehát forgatni szeretne a fiú, akkor igenis időben adjon lendületet, ne csak az utolsó pillanatban, ha díszíteni, akkor lágyan mozdítson, ha elengedte partnerét egy kis szólózásra, akkor "kérje vissza", és ne várja, hogy majd magától visszatalál.

A lányokra pedig az érem másik fele igaz: ha a fiú forgatást indít, akkor ne akarjanak díszíteni, vagy ha felismerni vélik a vezetett figurát, akkor ne akarják a srác helyett levezetni. Könnyen lehet, hogy pár ütem után máshogy folytatná tulajdonképpen, csak nem hagyták neki. Minél haladóbb egy fiú, annál inkább szeret összekombinálni mozdulatokat, és azt megfelelő vezetéssel kommunikálni, és minél haladóbb egy lány, annál inkább hagyja magát vezetni, na meg persze annál ügyesebben és gyorsabban veszi fel a fonalat.

Összegezve, ilyen szempontból a kungfu és a tánc egyforma: mindkét fél a saját feladatára figyel az adott pillanatban, és nem akar a másik helyett dolgozni. Ha felismeri az adott helyzetet, az előny, de attól még a saját dolgára összpontosít.

Az is hasonlít a két mozgásformában, hogy az irányító fél kénytelen legalább minimálisan előre gondolkozni: a táncban a srácnak 4-8 ütemet előre kell tudnia, hogy ne akadjon meg a figura közepén, illetve, ha szeretne pl. kitartást, egyéb díszítést a zene ritmusára a táncba bevinni, akkor nem árt ismernie a zenét, illetve tudnia, hogy mennyi szabad ideje van addig.

A küzdelemben hasonló a helyzet: nem elég reagálni egy adott támadásra, hanem tudni kell továbbmozdulni belőle, visszatámadni. Illetve, meg kell tanulni végső soron az ellenfelet "táncoltatni", azaz kiszámítható mozgásra rávenni, hogy könnyebb legyen hatékonyan megtámadni. Ilyen szempontból a férfi szerep a táncban és a küzdelemben szerintem nagyjából megegyezik, igaz, utóbbiban a nők is ebben a szerepben vesznek részt. Éljen az egyenlőség, vagy mi. :D

A következő rész témája: a páros- és csoportdinamika lesz.